Elveszett illúziók

Velencéről sokáig ez a kép élt a fejembe.
A ‘Sóhajok hídja’ (Ponte dei Sospiri) a Ponte della Paglia híd felől. 1994 márciusában. Szerettem ezt a képet.
Egy beszkennel papírkép a múltamból, mivel akkor még nem volt digitális fényképezőgép (legalább is nekem biztos nem) mobiltelefon kamerával meg aztán végképp. Analóg fényképezőgép volt.

Elindultam hát a Ponte della Paglia hídhoz. Befordultam a Dózsepalota (Palazzo Ducale) sarkánál és… majdnem sírógörcsöt kaptam. Csak hídat nem lehetett látni.
Ott akartam hagyni az egészet. Komolyan. Aztán erőt vettem magamon és valami csoport távozását követően felküzdöttem magam a hídra és valahogy nagy nehezen lőttem egy képet. Csak a dokumentálás végett, mert fényképezni nem volt hely.

Minden illúzióm elveszett.

Hogy miért lásd a lenti képeket.

Lemenekültem a hídról és leültünk a húgommal a kikötőbe. 10 perc múlva jött két ember és felállított minket. Nemcsak kettőnket hanem mindenkit aki ott ült és beszélgetett, evett, ivott, pihent végig a kikötő mentén. Nem durván, udvariasan csak annyit mondtak nem lehet itt ülni. Érts a jelentését: Ülj be valahová és fizess. Gondolom negyed óránként végigjárnak és felállítanak mindenkit. Elindultunk hazafelé Bibione-ba. Vonattal Latisana-ig majd onnan busz. A vonaton a kalauz még megvágott minket 60 euro-ra (30-30). Elvileg azért mert nem a jegyváltást követő 4 órán belül utaztunk. Latisana-ban reggel direkt rákérdeztem hogy egész napra érvényes-e a jegy. Azt mondta a pénztáros igen. A velünk szembe lévő német párt ugyanezért NEM bírságolta meg a kaller. Egy csöppet elkapott a harctéri idegesség. Szerencsére volt nálam két életmentő sör (Na jó, nem szerencse volt, szabadság alatt ha jövök-megyek mindig van nálam 1-2 sör. Bármi történhet és mint látható meg történt :)) Csönd volt Latisana-ig.

Nem nagyon értek a képfeldolgozáshoz. Sem. Azért megpróbáltam összedolgozni mi volt a bajom.